Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kékfestő szilvatündér
Régen-régen történt, amikor még olyan sok hó esett a nagyapó kertjében, hogy a kerítéslécek ki sem látszódtak alóla. A kerti apróságok egyből elővették szánkóikat és nagyokat kuncogva másztak fel a kerítés tetejére, hogy azután a meredek dombról lecsússzanak. A dió, a mogyoró, és a kis meggymag ott üldögéltek a kemence mellett, sün apró pékségben. Gondolták, ők is kimennek egyet szánkózni.
- Menjetek csak! – bíztatta őket az öreg sün. – Olyan sokat segítettetek nekem, hogy máris kisült az összes cipó. Igazán rátok fér egy kis szánkózás! De előbb vigyétek el ezt a meleg cipót a kerti manónak. Már biztosan várja. Az öreg pék jól bebugyolálta a cipót egy fehér vászonba és a kosárba tette. A dió, a mogyoró és a kis meggymag jól felöltöztek, fogták a kosarat és felrakták a pékszánkóra. Elindultak a kert másik végébe, mert a kerti manó ott lakott. Hosszú volt az út odáig és magas hótorlaszokat hordott össze a szél. Az egyik hókupac oldalán felmásztak, a másikon pedig lecsúsztak. Aztán egy óriási hóhegy következett. Olyan hatalmas volt, hogy azt hitték sosem érnek fel a tetejére. Amikor végre feljutottak ráültek a pékszánkóra a kosár mellé és máris repültek lefelé a hegyoldalon. Csakhogy nem tudtak megállni még akkor sem, amikor leértek a völgybe. Száguldott a szánkó tovább, amíg egy szilvafának nem ütközött. felborultak a nagy hóban: jobbra pottyant a dió, balra a mogyoró, középre a meggymag. A kosár pedig a cipóval együtt begurult a szilvafa sötéten tátongó odvába.
- Szaladjunk gyorsan utána! – kiáltották ijedtükben.
A dió, a mogyoró és a kis meggymag minden bátorságukat összeszedték és bemerészkedtek az odúba. Már fogták is a kosár fülét, amikor hirtelen valaki rájuk kiáltott: - Ez az én kosaram! Innen aztán sehova sem viszitek!
- Méghogy a tiéd? Hogyan mondhatsz ilyet! – válaszolta a dió. – Ez a kosár a süné, a pékmesteré. Cipót viszünk benne a kerti manónak.
A kékruhás, kékszemű ismeretlen máris ott termett a kosár mellet.
- Ó, hát cipócska van benne? És milyen szép, fehér vászonba van csomagolva!
- Hozzá ne merj nyúlni, mert rácsapok a kezedre! – állt eléje a mogyoró.
- Különben is ki vagy te, hogy el akarod venni mások kosarát! – szólalt meg felháborodva a kis meggymag.
- Én a szilvatündér vagyok. Itt lakom ebben a sötét lyukban már évek óta. Régen kékfestő voltam. Mennyi kelmét festettem már csodás kék színűre! Ezernyi virágot álmodtam rájuk. Egyszer csak mindenki megfeledkezett rólam, senki sem nyitotta rám többé az ajtót. A megfestett kelméim mind ott porosodnak a polcokon. Úgy látszik, az én munkám már ne,m kell senkinek. A szilvatündér arca most nagyon szomorú lett.
- Nekem csak az a fehér vászon kellene a kosárból. Olyan régen festettem már és annyira szeretném befesteni!
A dió, a mogyoró és a meggymag összedugták a fejüket és végül úgy döntöttek, hogy nem adják a pék vásznát.
- Tudod, a pékek fehér kötényt, fehér sapkát, és fehér papucsot hordanak. – mondta sajnálkozva a dió. – A mi pékmesterünk is fehér lisztet szitál, fehér abroszt használ és a fehér vászonnal takarja be a cipókat. Mit szólna hozzá, ha kéken vinnénk vissza?
- Akkor én most már ki is önthetem a festékeket – sírta el magát a szilvatündér.
Ment is a festékes fazekakért a műhelyébe. A többiek utána szaladtak, ám a sok festék láttán az ajtóban megtorpantak.
- Ha ezt mind kiönteném, kék lenne az egész kert. Kék lenne a hó, a föld és ahová csak befolyna, ott minden kékre változna.
- Még a pékség is? –kérdezte ijedten a dió.
 
- Bizony, még azok a szép cipók is mind kék színűre gömbölyödnének a tálban – sóhajtott a szilvatündér.
- Akkor inkább jobb lenne, ha a pékvásznat festenéd be – tanácsolták a tündérnek.
- Majd meglátjátok, hogy milyen szépre fogom festeni! Még a szája is tátva marad annak, aki meglátja! – mondta a tündér és máris szaladt a vászonért. A dió, a mogyoró, és a kis meggymag kíváncsian figyelték minden mozdulatát. A tündér az asztalon elsimította tenyerével az anyagot, akárcsak egy hatalmas terítőt. Egy mesebeli kertet rajzolt rá és utána óvatosan a festékes fazékba tette. Ott addig áztatta, amíg olyan csodás kék színű nem lett, akárcsak az ő két szeme. Akkor kivette a festékből, megszárította és kivasalta. A dió a mogyoró, és a kis meggymag szája valóban tátva maradt, amikor meglátták a pék vásznát. Azon csodálkoztak a legjobban, hogy a tündér rajza olyan fehér maradt, akárcsak a frissen leesett kerti hó. A kékfestő szilvatündér jól betakargatta a cipót a megújult pékvászonba. A dió, a mogyoró és a kis meggymag elbúcsúztak a szilvatündértől. Felrakták a kosarukat a szánkóra és útnak indultak a kerti manóhoz. Már nagyon fáztak, amikor odaértek. A kerti manó abban a farönkben lakott, amit már réges-régen kivágott a nagyapó és ott felejtett a kerítés mellett. Alig látszott ki a hóból az ajtaja és az ablaka. A kéménye pedig kegyetlenül ontotta a nagy füstöt. Bekopogtak.
- Tessék! – hangzott a válasz.
- A péktől jöttünk, friss cipót hoztunk!
- Akkor gyorsan gyertek befelé, mert még ez a kevés meleg is kiszökik!
A manó ott kucorgott a kályha mellett és fázósan húzta össze a kabátját.
- De hiszen olyan meleg van idebent, hogy szinte meg lehet sülni – mondta a dió, a mogyoró és a kis meggymag. Máris lehúzták magukról a kesztyűt, a sálat és a sapkát.
- Amióta nincs munkám és csak egymagamban üldögélek, hiába izzik a kályha teteje, én akkor is állandóan fázom - panaszkodott a manó. – Amikor még szabómester voltam, rengeteget dolgoztam és sosem fáztam. Csak varrtam és varrtam addig, amíg el nem fogyott a szövetem. Most már senki sem nyitja rám az ajtót. Csak üldögélek itt és nagyon fázom.
A szabómester olyan szomorúan nézett maga elé, hogy a vendégei egyből megsajnálták.
- Sose búsulj kerti manó, mert olyan finom cipót küldött a pék, hogy mindjárt jobb kedved lesz tőle – mondta a dió és elővette a kosárból a csomagot.
A cipóról leszedték a csodálatosra festett pékvásznat. A manó száz éve szabómester volt már, de ilyen szépet még sosem látott. Mire a dió, a mogyoró és a kis meggymag felocsúdtak, már javában csattogott az olló a szabász asztalon. A pékvászonból jutott a tücsöknek sál, a fázós hangyáknak kabát, az egereknek sapka, a méheknek nadrág, a pékmesternek új kötény, a diónak, a mogyorónak és a kis meggymagnak tarisznya. A maradékból pedig varrt a szabómester egy kisebb cipótakarót, ami ugyan nem volt akkora, mint a másik, de nem is hiányzott a kosárból. A szabómester a munka izgalmában úgy kimelegedett, hogy már nem is kellett neki a kabát.
- Milyen jó volt újra dolgozni! Úgyis közeleg a karácsony, biztosan örül majd mindenki az új ruhának. De mondják csak, honnan van a péknek ilyen szép vászna?
A dió, a mogyoró és a kis meggymag végre elmondhatták a pékvászon történetét. Utána mind felültek a pékszánkóra és lecsúsztak a szilvafához. A kékfestő szilvatündér nagyon örült a szabómesternek. A műhely polcain a megfestett kelmék csak arra vártak, hogy valaki ruhákat készítsen belőlük. Lett is annyi munkája a szabómesternek, hogy alig győzte! Szorgalmasan varrta a ruhákat a kert lakóinak és soha többé nem fázott. A szilvatündér pedig odaköltözött a farönkbe a szabómesterhez és összeházasodtak. Azóta ott festi azokat a szép, kék színű kelméket.

A dió, a mogyoró és a kis meggymag visszaszánkóztak a pékségbe. Még aznap este elmesélték sün apónak, hogy milyen érdekes dolgok történnek kint a kertben. Nagyon érdekes és nagyon jó dolgok.

Írta és rajzolta: J.Kornéli

Kép Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.