Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kaporkirály aranysípja
/ részlet /
Egyszer volt, hol nem volt egy nagy kaporerdő.
Tetejét beszőtte ezer kaporernyő.
Még a napsugár sem bújhatott át rajta,
ha a Kaporkirály parancsba nem adta.
Az erdő közepén állt a király vára,
lent a várkapuban sáska volt a strázsa.
Tizenkét tornya a felhőket böködte,
mindegyik toronyban őrködött hat szöcske.
Póksereg menetelt, verte az út porát.
leste a királynak minden egyes szavát,
nem is annak szavát, hanem aranysípját.
Sípszóra ébredt a kaporbirodalom,
szólt a síp egész nap, nem is volt nyugalom.
Sípra nyílt a kincstár, rozsdás tömlöcajtó,
sípra jött a követ: kérése sóhajtó.
Fújta sípját a király, szaladt csillagásza,
szedte lábát Kaporka, egyetlen leánya.
Sípra főzött a szakács, futott a szolga,
hegedült a tücsök, ugrált a bolondja.
Kérő szó nem hangzott az aranysípjában,
nem tanították a királyiskolában.
Hanem, történt egy nap, hogy ebéd után lustán
hátradőlt a király és elaludt a trónján.
Nem lett volna nagy baj a csendes hortyogásból,
ha féltve őrzött sípját kiveszi szájából.
Egy jókora szúnyog szállt az orra hegyére,
nem számítva a királya fenséges kezére,
mely akkorát ütött rá, hogy sajgott egész háta,
dünnyögve menekült az aranysíp lyukába.
Szűk volt belül a hely, mindjárt meg is bánta,
beszorult a szárnya, nyakig érő lába.
Felébredt a király, fújta volna sípját,
semmi sem hűtötte szörnyű, nagy haragját.
Zümmögött csak a síp, zizegő hangjára,
égnek állt a fején kaporkoronája.
Futott a kincstárnok, kit rögtön hivatott:
gyorsan csináltasson másik aranysípot!
„Üres már a kincstár, felséges királyom!
Üres, de annyira, hogy nyomát sem látom.
Nincs ott aranytallér, sem aranykarika,
kiürült már a zsák, üres a ládika.”
Mérges lett a király, fújta volna sípját,
semmi sem hűtötte szörnyű, nagy haragját!
A kincstárost egyből a tömlöcbe vetette,
a híres csillagászt hívatta helyette,
ki mázsás látcsővel vizsgálta a sípot.
Ám gyógyírt javallni a tudós sem tudott:
„ Beszűkült a torka, nem is látok bele!
Hol lehet a vége és hol az eleje?”
Így került tudorunk a tömlöc mélyére,
látcsövével együtt, még aznap estére.
Kaporkirály bőszen megpödörte bajszát,
jártában-keltében sem lelte nyugalmát:
„ Ha nincs egy lélek sem, ki segítsen rajtam,
tömlöcbe záratom egész birodalmam!”
Megszökött a szakács, elszaladt a szolga,
menekült a tücsök, futott a bolondja.
Eltűnt a póksereg, por sem szállt utána,
ugráltak a szöcskék, nem volt rest a sáska.
Sírt szegény Kaporka, a király leánya,
futott szolgájával, fel a vár tornyába.
Mély csendre ébredt a kaporbirodalom,
szúnyog sem zümmögött, nagy volt a nyugalom.
Hallgatott a király, de kivel is beszélne.
Kiült egymagában a vára lépcsőjére.
Elmúlt már három nap, aztán tizenkettő.
Magánya akkor lett igazán rettentő!
Következő reggel alig hitt szemének,
poros ruhás vándor tűnt fel lépcsőjének
alján és vidáman lengette kalapját,
mint ki nem is sejti királya nagy gondját.
Ha kíváncsi vagy, hogyan oldotta meg az okos legény, a Kaporkirály gondját, írj a HOZZÁSZÓLÁSOK rovatba, és e-mail címedre válaszolok.

Várom hozzászólásotokat!

Írta és rajzolta: J. KornéliaKép Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.